Juliet Gretterwood elatkozott festmenye 9. Fejezet

9. Fejezet
St. Amelia

- Hé, fiúk! Nem láttátok Rukát? - kérdezte egy fehér köpenyes férfi, miközben idegesen járkált az épületben. – Az egész labort átkutattam, de sehol nincs. Sürgősen beszélnem kellene vele.

- Nem, sajnos mi sem láttuk ma. – felelték a többiek

- Már mikor reggel bejött sem nézett ki túl jól, talán hazament. Betegnek tűnt - mondta az egyik laboráns

- Nem hinném, itt van a holmija.

- Kérdezd meg Kazuyától, ő biztos tudja.

- Nem lehet, szabin van. Oké, köszi fiúk, teszek még egy kört.

A férfi minden zugot átnézett, te nem akadt Ruka nyomára:

- Ez az alak kezd az agyamra menni. - morogta – Ha nem kerül elő, a prof leharapja a fejem. Kellenének azok a papírok!

Nem volt más ötlete, odament Ruka dolgozóasztalához és keresni kezdte a dokumentumokat. Tudta, amit csinál az bűn, de bele kellett néznie a táskájába is, amit ott látott, megijesztette. Egy csomó véres papírzsebkendőt talált benne, és nem csak a táska volt tele velük, hanem a szemeteskosár is.

- Jó ég, Ruka. Mi van veled? Meg kell találnom őt… gyorsan! HÉ, VALAKI! NEM LÁTTÁTOK RUKA MURO-T?

- Én láttam őt, a mosdóba ment... úgy egy órája. – felelte egy alacsony, szőke, szemüveges fiatal. – nagyon vacakul nézett ki

- Azt nem is csodálom… - a férfi, aki Ruka táskájában kutatott visszanézett a véres zsebkendőkre – Remélem jól van. Bár ezt itt elnézve, ez itt friss vérnek tűnik.

Sebes léptekkel kirohant a férfimosdóhoz. Az ajtó nem mozdult. Zárva volt. A férfi egyre idegesebb lett. Nekivágta magát teljes erőből, mire a zár eltört és végre kinyílt. A látvány, ami fogadta sokkolta őt. Ruka ott feküdt eszméletlenül, egy hatalmas vértócsában. Csuklóját és tenyerét is beborította a vörös folyadék. Orrából szájából, sőt még a füleiből is szivárgott a vér.

- HÍVJATOK MENTŐT! – üvöltötte a férfi. – Ruka, tarts ki! - nem merte megmozdítani az ájultan fekvő fiatalt. – TARTS KI!!!

A mentők szerencsére gyorsan kiértek. Ruka mozdulatlan, vérben ázó teste számukra is sokkoló volt.

- Nincs sok időnk, az állapota kritikus!

- Rengeteg vért veszít!

- Alig van pulzusa!

- Azonnal be kell vinnünk!

- Melyik van a legközelebb?

- A St. Amelia.

- Értesítsd őket!

Egyikük a köpenyes férfi felé fordult:

- Mondja, mi történt vele?

- Fo…fogalmam sincs! Így találtam rá. Rendbe fog jönni?

- Nem tudok semmi biztatót mondani, mindent megteszünk érte. Értesítenünk kell a családját. Tud esetleg valakit, akit elérhetünk?

- Nincs családja. A legjobb barátja Dr. Kazuya Nagawaka is itt dolgozik, gyógyszerkutató. De… most szabadságon van. Megadom a számát. - remegő kézzel véste a számokat a papírcetlire, amit talált és átnyújtotta a mentősnek - Kérem, mentség meg!

- Minden tőlünk telhetőt megteszünk.

- INDULÁS! Samantha gyere, nincs időnk! Esik a pulzusa!

Hangos szirénázással robogtak el. Még perceken át lehetett hallani a süvítő sípolást. Azonban a laborteremben néma csönd lett úrrá. Mindenki csak bámult maga elé, többen próbáltak válaszokat találni a történtekre. Tanakodni kezdtek:

- Hetek óta nagyon rosszul nézett ki.

- Lehet, hogy valami vírus?

- Vírus?! Nem lehet…

- Akkor már mind betegek vagy halottak lennénk.

- Láttátok ti is, nem? Mindenhol vérzett!!!

A férfi köpenyét több helyen vérfoltok borították. Ruka vére. Levette a köpenyt, leült és arcát kezeibe temette. Teste még mindig remegett, életében nem látott ennyi vért.

A forró utakon egy nagy, fekete autó száguldott, szinte égett a kerekei alatt a talaj. Kazuya megkapta a hívást és azonnal a kórházba sietett. Szerencsére tudta, hova kell mennie. Közben imádkozott, Ruka életéért. Még a piroson is áthajtott, nem érdekelte a büntetés, csak ott akart lenni. Tudni, hogy mi történt a legjobb barátjával. Eközben a St. Amelia kórház folyosóján néhány nővér gyanútlanul beszélgetett egymással. Fogalmuk sem volt a rájuk leső katasztrófára. Hangos szirénázás, kiabálás törte meg a csendet, a mentősök megérkeztek Rukával:

- Nincs pulzusa!

- Rengeteg vért veszít!

- Elveszítjük, az Istenit! Még egy tasak kell!

- Szívmasszást, gyorsan!

- Defibrillátort, Tappancsokat! Nincs keringés!

- Töltés 150-re. HÁTRA!

CSATT

- Semmi.

- Újra! Töltés 200-ra! HÁTRA!

CSATT

- Semmi.

- Újra! Töltés 300-ra. Gyerünk, ne add fel! HÁTRA!

CSATT

BUMM!

- Áááh!

- Mi a franc?

A harmadik kisütés hatalmas robbanást eredményezett, ahogy hozzáért Ruka mellkasához. A kórházi folyosó összes ablaka kitört, az orvos kezében lévő műszer lángolni kezdett, forróbb lett, mint egy gőzvasaló talpa. A termet elborította a sötétség, a neoncsövek szétrobbantak a levegőben. A mentősök és orvosok sikoltozni kezdtek. Törmelékek, üvegszilánkok hullottak rájuk. Aki tudott, az menedéket keresett. A robbanás ereje az egész folyosón végigsüvített, hatalmas füstfelhőt hagyva maga után. Egy pillanatra úgy tűnt, mintha valami kitört volna a hordágyon fekvő férfiból. Ruka szívmonitora pittyegni kezdett. A világítás is visszatért, az épségben maradt lámpákból.

- Vi…visszajött! – mondta az orvos, miközben lassan feltápászkodott a talajról - Gyorsan vigyük az intenzívre! Azonnal kell egy CT és egy EKG!

- Mi... mi volt ez a robbanás? - kérdezte az egyik mentős

- Talán tönkrement gép?

- Ilyet még sosem láttam.

A három mentős lesöpörte magáról az üvegszilánkokat és visszamentek a mentőautóhoz. Közben megérkezett Yoko is, aki csak tátogott:

- Mi.. itt meg mi történt?

- Húú, ez nem volt semmi. Behoztak valami csávót, tiszta vér volt, meg minden… Aztán az újraélesztés során felrobbant a gép! – felelt Emily

- Esküszöm hallottam valami sikolyt is! - folytatta Laura – Mint valami horrorfilmben.

- Bevitték az intenzívre. Vajon ott hány műszer fog felrobbanni?

- Remélem egy se. – válaszolt komoran Yoko – nem kedvelte ezt a két nővért. Sokat pletykáltak és nem voltak túlságosan együtt érzőek sem. Inkább továbbment, tudni akarta, ki ez a rejtélyes idegen.

Hamarosan ismerős arc bukkant fel az intenzív osztály folyosóján. Kazuya. Éppen egy orvossal beszélt, nem akart közbeavatkozni, de hajtotta a kíváncsiság, ezért közelebb ment.

- Kérem Mr. Nagawaka, őrizze meg a nyugalmát. Egyelőre mi sem tudunk többet mondani. Meg kell várnunk a laboreredményeket. Rengeteg vért veszített, de az állapota egyelőre stabil. Most megfigyelés alatt tartjuk. Ha meglesznek az eredmények, többet tudunk. Addig várnunk kell.

- Igaz, hogy felrobbant a defibrillátor, amivel újraélesztették? Ilyesmi előfordulhat?

- Nos… őszinte leszek, ilyen még nem történt… eddig. Van esetleg valami krónikus betegsége, amiről tudnunk kéne?

- Nincs... tudtommal. Néhány hete volt itt fejsérüléssel, de semmi másról nem tudok. Nem érezte jól magát az elmúlt hetekben… Mi történt vele?

- Súlyos vérveszteséggel, testüregi vérzéssel hozták be, a pulzusa már alig volt tapintható. Belső vérzésre gyanakodtunk, esetleg gyomor perforációra, mivel vért hányt. Ami viszont kizárt, mivel a páciens szervei épek. Nincsen nyoma sérülésnek vagy átfúródásnak. Magam vizsgáltam meg.

- Azt akarja mondani, hogy Ruka gyomra tele volt vérrel, de a szervei épek? Ez, hogy lehet? Honnan jött annyi vér? Az csak úgy nem keletkezik! Ez nevetséges, akkor most beteg, vagy sem?! – Kazuya kezdte elveszíteni a türelmét

- Mint mondtam, meg kell várnunk a teszteredményeket.

- Legalább bemehetek hozzá?

- Sajnálom, ez nem lehetséges. Jelenleg a beteg állapota súlyos, pihennie kell. Ki kell zárnunk a fertőzés kockázatát. Kérem Mr. Nagawaka menjen haza, amint megvannak az eredmények, értesíteni fogjuk.

Kazuya legszívesebben félrelökte volna az orvost, de be kellett látnia, most barátja élete a tét. Nem kockáztathat. Az üvegfalon keresztül vetett rá egy pillantást, szörnyű látvány volt. Ruka teste nagy része csövekkel volt tele, leginkább a rákötött gépek tartották életben. Infúzió, vértasak, alig látott valamit barátjából.

Hirtelen finom, női kéz érintette meg a vállát. Kazuya megfordult és elmosolyodott:

- Te vagy az? Oh… még szebb vagy, mint amire emlékeztem.

Yoko elpirult:

- Jól vagy?

- Én igen- felelt halkan Kazuya- de Ruka nincs. Mennyit hallottál?

- Épp eleget. Sajnálom a történteket, ne aggódj, mindent megteszünk érte. Rendbe fog jönni.

- Remélem. Nem tudom mi van vele. Olyan furán viselkedett az elmúlt hetekben. Félek… Az orvosok pedig nem mondanak semmit.

- Hidd el, Dr. Jones a legjobb orvosunk egyike, nem-

- APU!!!

- Apu? – Yoko szemei kikerekedtek, oldalra nézett és látta, hogy egy kicsi lány rohan sebesen Kazuya felé. – Milyen szép kislány! Le sem tagadhatja az apját.

- Daisy! Hogy kerülsz ide? – Kazuya fölkapta a gyermeket és magához ölelte

- Húúú, de hosszú a hajad! – kiáltotta a kislány Yoko-t megpillantva – Nekem is ilyen hosszú lesz?

- Ha rajtam múlik, nem. – felelte egy női hang hátulról – Még csak az kéne, így is épp elég hosszú a hajad. – a nő Yoko felé fordult- Elnézést, nem tudtam elkapni olyan gyors.

- Semmi baj, ne szabadkozz. Nagyon szép kislány. Nem is tudtam, hogy házas vagy, Kazuya.

- Sokak számára csak egy szoknyapecér vagyok, de a látszat néha csal. Nem hitted volna? - nevetett a férfi

- Igen… erre nem számítottam. Mindenesetre örülök, szép családod van. – Yoko úgy érezte elolvad a gyönyörtől. Pár hónap múlva ő is boldog édesanya lesz. – úgy szeretnék én is egy kislányt – mondta halkan

- Szívem mi történt, hogy van Ruka? – kérdezte a fiatal édesanya

- Nincs jól… Nem tudják mi a baj. Meg kell várnunk a vizsgálat eredményeit, most… Oh… Daisy, mit szeretnél?

- Éhes vagyok!

- Kicsim, ez itt egy kórház, nem-

- Majd én vigyázok rá, addig beszélgessetek. – mondta Yoko és átvette a kislányt Kazuya öléből

- Köszi, ez kedves tőled, de nem akarunk terhelni, Daisy igencsak aktív.

- Semmi baj, szeretem a gyerekeket. Elviszem, eszünk valamit, addig ti tudtok beszélni.

A kórházi büfében Daisy végig Yoko-t bámulta. A fiatal nővér próbálta elrejteni a gömbölyű pocakját, félt, nehogy a kislány meglássa, mert akkor vége a titoknak.

- Olyan szép a hajad! Úgy nézel ki, mint egy hableány. Én is ilyen hosszút akarok! Hogy a földig érjen!

- Sok idő ezt kifésülni. – kacagott Yoko

- Az nem baj. Majd apu kifésüli, mindig ő szokta. Sajnos… mostanában apu sokat szomorú.

- Igen, aggódik a barátjáért.

- Ruka bácsi beteg? Ugye meggyógyul?

- Persze, rendbe fog jönni. – Yoko arca egy pillanatra elkomorodott

- Szeretem Ruka bácsit. Sokat vigyázott rám. Mindig kedves és hozott ajándékot. Biztos azért beteg, mert egyedül van. Amíg nálunk lakott nem volt beteg. – Daisy nagyot harapott a szendvicsbe

- Vajon mi történhetett vele? - tanakodott a nő

Miután végeztek, Yoko ölébe vette a kislányt, pár perc múlva Daisy már aludt is. A fiatal nővér szorosan átölelte, de hirtelen furcsa mocorgást érzett belülről. A mozgás a hasából jött. A pocaklakónak nem tetszett valami.

- Ne légy féltékeny! Téged szeretlek a legjobban. Most már biztos, hogy lányt várok, a nők féltékenyebbek. – Yoko finoman hasára helyezte egyik tenyerét.

Daisy még akkor sem ébredt fel, mikor visszaérkeztek Kazuyához.

- Bezzeg nekem sosem alszik így el. Miféle varázserővel rendelkezel? – kérdezte Kazuya mosolyogva

- Női képesség – nevetett Yoko

- Még egyszer nagyon köszönöm, hogy vigyáztál a lányomra... amúgy a nevem Victoria. Ne haragudj, remélem nem tartottunk fel téged. De nem hagyhattam otthon. Az egyik doki nemrég jött ki, azt mondta, Ruka állapota stabil. De estig bent tartják az intenzíven. Kérhetek tőled valamit? Mivel mi nem mehetünk be hozzá.

- Persze.

Victoria átnyújtott egy kicsi talizmánt:

- Egy Omamori?

- Igen. A férjem szerint szerencsét hoz. Mikor még Ruka és ő Japánban éltek ez volt az ő Szerencsetalizmánja. Odaadnád neki?

Yoko eltette a talizmánt, Victoria pedig átvette Daisy-t férje karjaiból és elindult a kocsi felé. A kislány egy pillanatra felébred és integetni kezdett:

- Szia Yoko néni!

- Szia drága Daisy, vigyázz magadra! – a nővér újabb rúgást érzett – Olyan kis féltékeny vagy! Minden kisgyereknél el fogod ez játszani, ugye? – átkulcsolta a hasát és halk dúdolásba kezdett, miközben ment fel a sebészeti osztály lépcsőin.

- Dr. Smith-t várják a kettes műtőben. Dr. Smith-t várják a kettes műtőben.