🌹BÍBOR LILIOMOK🌹
3. FEJEZET
LÁZÁLOM
- Ne! Várj! Azt az öltönyt még édesanyámtól kaptam.
- Akkor kérd meg anyucit, hogy vegyen egy újat! Ez teljesen használhatatlan!
- Nem tud! Többé már nem.
- Részvétem. Na jó, megpróbálom megmenteni.
- Gondolod, hogy sikerülni fog?
- Ha téged össze tudtalak varrni, akkor ez a „rongy” sem jelent kihívást. És a köpeny? Azt is mentsem meg?
- Nem fontos. Ahhoz nem fûz emlék.
- Akkor, Jó Éjt. Ha baj van, akkor itt leszek lent. – Lillian a lépcső felé vette az irányt, aztán visszafordult – bármi történik is, szólj! Ne hősködj.
- Ööö… Alhatok én a kanapén, ha za-
- Nem kell. Jó Éjt!
Lillian lekapcsolta a villanyt és elindult lefelé. A lépcsőfokok csak úgy recsegtek vékony lábai alatt, mint egy horror filmben. A régi varrógéphez indult, nemigen használta, ezért kellett egy kis idõ, hogy ráérezzen. Az ing legsérültebb részeit azokkal a ruhadarabokkal pótolta, amiket már nem használt. Végül sikerült, elégedett arccal nézett az ingre, úgy érezte szép munkát végzett. A labor köpenyt viszont elégette, Ichiro többi ruháját berakta a mosógépbe, az inget kézzel mosta ki, hogy ne szakadjon el újra. Amíg a gép dolgozott, Lillian is nyugovóra tért. Teltek az órák, az erdőben elkezdődött az éjszakai állatok „dala”. Farkasok vonítottak, medvék dörmögtek, baglyok huhogtak, tücskök ciripeltek és békák brekegtek…
PUFF!
A csattanó hangra Lillian azonnal felkapta a fejét, kikapta a pisztolyt a párna alól és célra tartotta. De senki sem volt ott. A furcsa zaj fentről jött:
- Ichiro?- suttogta - pedig mondtam neki, hogy ne hősködjön! – Lillian óvatosan bement a szobába, ahol a fiatalember aludt, de mikor benyitott nem látott semmi szokatlant – minden úgy van, ahogy… - furcsa szag csapta meg az orrát - kivéve ezt a bûzt! Mi ez, Vér? Nem, ez… – gyorsan megragadta Ichiro vállát, de nem érzett semmit, ám amikor a lepedőhöz ért, hirtelen elrántotta a kezét – ááh, iderókázott! És én belenyúltam, fúúj! – a lámpához nyúlt, de mikor fel akarta kapcsolni egy kéz megszorította a combját:
- Megint… megint el fogsz hagyni engem?
- ERESSZ!!! – Lillian dühösen a combjára szorított kézfej felé kapott, majd felkiáltott – Úr isten! Ez tűzforró! Mi a? Mitől mehetett fel így a láza?
A düh ideiglenesen elszállt a nőből és miután sikerült kiszednie az elkoszolódott ágyneműt és ruhát, kirohant a konyhába egy tiszta lepedővel és széjjeltépte, apró darabokra. Ichiro egész teste lángolt a láztól, de a seb nem gyulladt be. Még mindig magában motyogott és a kezében egy papír darabot szorongatott. - Talán a gyógyszerek miatt van. Folyadékra van szükséged, méghozzá gyorsan. – nehezen, de sikerült megitatnia és átöltöztetnie a férfit, a levágott, hűs rongydarabokat végighelyezte a testén és leült mellé – nyugodj meg, hamarosan jobban leszel.
- Sajnálom.
- Semmi baj. Bárkivel megeshet…
- Annyira sajnálom. Minden az én hibám. Miattam mentél el.
Lillian nem értette a férfi viselkedését. Úgy beszélt, mint aki nem is ebben a világban lett volna. – Yuki, bocsáss meg. Szeretlek.
- Kezdesz megijeszteni. Miről beszélsz? – de választ már nem kapott, Ichiro álomba sírta magát, kezében még mindig szorította a papír darabot. Lillian kivette a fecnit, a hold sütötte ablakhoz ment vele és a magasba emelte. – ez egy levél!
Kedves Ichiro
Sajnálom, de nem tudom veled leélni az életemet! Szerettelek, de már megőrülök tőled! Megértem, hogy fáj édesanyád betegsége és elvesztése, de itt az ideje túllépni rajta! Számomra az elmúlt hét év maga volt a pokol! Nem törődtél velem! Állandóan az anyáddal voltál elfoglalva, ha füttyentett, te rohantál! Nekem férfira van szükségem, nem pedig egy kisfiúra. Kérlek találd meg a boldogságot és felejts el engem! Miután édesanyád kórházba került és időt kértél, én találtam valakit, aki mindent megad nekem. Igen, megcsaltalak. De nem bántam meg. Jószívű vagy és kedves, de nekem ez már túl sok. A mi szerelmünk véget ért. Ég veled.
UI: Ez téged illet. Visszaadom neked.
Yuki
- Micsoda ribanc!
Lillian nehezen tudta elolvasni az utolsó sorokat, ezért kihajolt az ablakon és magasabbra emelte a levelet, mire hirtelen:
HUHU!!!
Egy bagoly röppent az ablak párkányra, előre meresztette sárga számpárját, frászt hozva Lillianre, aki ijedtében hátraesett és a fenekére pottyant. Az esés közben egy koppanó hangra is figyelmes lett:
- Aú!! Nyavalyás bagoly! A franc essen beléd! Na megállj csak, ha elkaplak te leszel a főfogás!! De mi volt ez a hang? – tanakodott miközben a föltápászkodott. Ichiro egy ujját sem mozdította, olyan mélyen aludt. – Egy jegygyűrű! Valódi aranynak néz ki! Szegény srác. – felvette a levelet és a gyűrűt is és visszarakta a férfi kezébe – ez a tiéd. Ne félj, nem hagylak magadra.
Lillian úgy érezte az előtte fekvő férfi nem maradhat egyedül. Leült az ággyal szemben lévő kis fotelra és onnan nézte Ichiro-t. Lassan a szemei lecsukódtak és mire újra kinyitotta őket már nem volt sötét a szobában. Elérkezett a reggel. A baglyok huhogásait felváltották a verebek és rigók csiripelése:
- Reggel van! Ichiro ébredj, elaludtunk!! Ichiro?
ICHIRO?! Hova tűntél?!
Megjegyzések
Megjegyzés küldése