BÍBOR LILIOMOK 4. FEJEZET: A FESTMÉNY

🌹BÍBOR LILIOMOK🌹
4. FEJEZET
A FESTMÉNY

Lillian az egész szobát felforgatta, de semmi olyat nem talált, ami arra utalt, hogy Ichiro lelépett volna. Az éjjeliszekrényen ugyanis ott volt minden holmi, pontosan úgy, ahogyan azt este hagyta.
- De akkor hova tűnt?- tanakodott – a szoba üres, a holmija viszont itt van, az ablakon át nem mehetett ki! Nem, az ablak érintetlen. – leszaladt a lépcsőn. Át a vendégszobán egészen a konyháig. Az ajtó zárva volt. - Ezek szerint még itt van. De hol? Várjunk csak… Lehet, hogy… meghalt? Még csak az kéne! – Már a legrosszabb gondolatok járták át az agyát, mikor egy csobogó hang ütötte meg a füleit. - A FÜRDŐSZOBA! – Lillian visszarohant az emeletre, egyenesen a fürdőbe, de mielőtt feltépte volna a szoba ajtaját, először a kulcslyukba nézett. – Semmi – benyitott. A biztonság kedvért kezébe vette pisztolyát és megindult a csobogó hang felé. A zuhanyzó felé vezette a hang. Megragadta a zuhanyfüggönyt, vékony ujjai lassan mozogtak – Ugye nem lett öngyilkos? - Lillian mély levegőt vett és elhúzta a függönyt. Az ezt követő látvány sokkolta őt, a férfi ugyanis ott állt egy szál meztelenül a zuhany alatt. Arca nyugodt volt és mosolygott:
- Jó reggelt! Bocsi, nem akartalak felkelteni, de gondoltam veszek egy fürdőt. Nem tudom mi történt velem az éjjel, de még egy görény sem olyan büdös, mint én.
- Jó reggelt- motyogta a nő halkan. Kezével integetett egyet, de közben a szemével még mindig Ichiro meztelen ágyékát bámulta, rezzenéstelen arccal. – Én… öh... aggódtam miattad. Azt hittem, hogy te már...Mindegy, a lényeg, hogy jól vagy. Várj... azt mondod, nem emlékszel semmire?
- Nemigen. Kéne valamire? Ugye nem csináltam semmi butaságot az éjjel?
- Nem. – Lillian nem akarta feltépni Ichiro sebeit, ezért inkább nem szólt semmit a történtekről.
 Sem a lázálomról, sem a levélről. Inkább hallgatott. – Én most kimegyek. Adok öt percet, hogy végezz a tusolással.
- Legyen inkább tíz.
- És még alkudozik velem...  A ruhád ott van a szárítón. Az ingeddel együtt, persze.
- Szóval, sikerült megvarrnod? - Ichiro arca egy pillanatra felragyogott, közben Lillian még mindig lefelé nézett. De nem hagyta, hogy a férfiasság legyőzze a makacs nő zord elméjét. Összeszedte magát:
- 10 perc! Se több, se kevesebb, így is késésben vagyunk! Ha elkészültél, gyere le az étkezőbe. A zöld törülközőt használd! Úgyis el akartam már égetni.
Miután Lillian kiment, még gyorsan visszalesett a kulcslyukon. Nem bírt ellenállni a látottaknak, de miért is kellett volna? Hiszen nő.
Az étkező nem volt túl nagy, de egy erdő közepén álló öreg viskóban mire számítson az ember? Viszont szépen meg volt terítve. Két gőzölgő bögre tea és gondosan elkészített Tamago gohan várta a férfit. Az asztalon egy váza díszelgett, teli fehér rózsákkal, méghozzá egy egyedi, porcelán vázában. Ez adott egy kis hangulatot. Lillian letérdelt az asztal elé majd enyhén előrehajolt. Magához húzta az ételt és enni kezdett. Ichiro habozott egy ideig, de valamiért üresnek érezte magát és éhesnek is. Az étel ízlett neki, viszont a tea nem annyira.
- Ne vedd sértésnek, de ez nagyon keserű. Mi ez?
- Fehér Ürömfű. Saját magam készítem. Hidd el, szükséged van rá. Az íze tényleg nem a legkellemesebb, de megszokható. Egészségedre.
A reggeli végeztével Lillian összepakolt és elmosta ez edényeket. Közben Ichiro belesett a hűtőbe, kíváncsi volt a tartalmára. Nem az éhség vezérelte, csak a kíváncsiság. Épp kérdezni akart, de a nő megelőzte:
- Vadászok. Többnyire hallal vagy vaddisznóhússal táplálkozom. Néha őzzel.  Szolgáld ki magad.
- Nem köszönöm. Én nem eszem húst. – a férfi becsukta a hűtőt és figyelemelterelésként a falon lévő hatalmas, vörös liliomokat ábrázoló festményre szegezte fejét. Hasonlított a hálószobában lévő festményhez, de ez nagyobb volt és élethűbb.
- Vega vagy? Milyen férfi az, aki nem eszik húst?!
- Először is vegetáriánus. Másodszor csak húst nem eszem. Már anyámnak is meggyűlt vele a baja. Nem bírom az ízét és kész. Nem beszélhetnénk másról?
- Például arról? -  Lillian a festményre mutatott - Izgalmas téma mondhatom. Miért bámulod annyira? Csak nem tetszik?
- Igenis tetszik és nem viccből mondom. De egy kicsit hátborzongató. Olyan... eleven az egész! Mintha...élne! És a színvilág. Káprázatos. Főleg a vörös.
- Köszönöm. Sok éven át dolgoztam rajta. Hát igen, a vörös szín különleges. Nem volt könnyű beszerezni a tökéletes festéket hozzá. Nézegesd, amíg hozom a vadászpuskáimat. Szükségem lesz rájuk.
Ichiro visszapillantott a festményre és a baloldalon a mű sarkában felfedezett egy számsort:
564328865.
- Pakold össze a motyódat, indulnunk kell! – Lillian hangja szinte visszhangzott a faházikóban.
A férfi felment a lépcsőn és zsebre vágta a pendrive-ot, nyakláncát, pénztárcáját,  a gyűrött borítékot a levéllel, amiről nem tudta, hogy Lillian már beleolvasott és a kulcskártyáját is. Közben pedig a festményen fellelt számsoron agyalt.
- Mi lehetett az? Kód? De kinek van szüksége kódra az erdő közepén? Egy széfet sem láttam a házban – Ichiro még akkor is magában morfondírozott, mikor visszaért az étkezőbe. Sikerült is majdnem hasra esnie a lépcső egyik fokán. – Még csak az kéne. Épp eléggé fáj minden tagom.
 Követte a fekete ruhás, felfegyverzett nőt és még egy utolsó pillantást vetett a gyönyörű, egyben hátborzongatóan élethű festményre és a számsorra.