🌹BÍBOR LILIOMOK🌹
5. FEJEZET
UTA-SAN
5. FEJEZET
UTA-SAN
-Az mire kell? Csak nem azt fogod enni az út alatt? – kérdezte Ichiro, arcán kellemetlen fintorral
- Nem. – a nő arcán apró, gúnyos mosoly csillant meg - de ahhoz hogy átkeljünk az erdő északi részén, fizetünk kell. Legalábbis, ha élve akarunk eljutni az úti célunkhoz. Van annyi erőd, hogy ezeket magaddal hozd?
- Persze, csak az egyik karom használhatatlan. – Ichiro átvette a két halat és a hálót, amit Lillian adott a vállára helyezte.
Mindketten elindultak az erdő északi részébe, ahol a fiatalember azonnal észrevette, hogy egy csapda sincs elhelyezve.
- Itt nincs szükség csapdákra. Van valami más, ami erősebb és veszélyesebb náluk.
- Kíváncsian várom, mi az.
- Ne aggódj, találkozni fogunk vele, hamarosan. A halakat el ne veszítsd!
Az erdő sűrűjében Lillian lelassított. Hamarosan egy hatalmas sziklához értek, körben fenyőfák tornyosultak, a sziklát moha és néhány áfonyabokor ölelte át. Szinte átlátatlan lett az egész terület. Csend volt, túl nagy csend. A szikla lassan megmozdult. Hatalmas karmok karcolták meg a hűvös, erdei talajt, majd lassan előkúszott egy hatalmas, sötét árny. A szikla nem volt más, mint egy közel 3 méteres, barna medve.
-Ichiro, menj hátrébb! Bár nem lát minket, tudja, hogy itt vagyunk és azt is, hogy mik vagyunk!
-Mit értesz az alatt, hogy nem lát? – Ichiro egyenesen a bestia szemeibe nézett – ez a medve… vak?
-Pontosan. Ő itt UTA-SAN. Japán legidősebb és egyik leghatalmasabb medvéje. Ennek az erdőnek az ura és védelmezője. Senki sem mer a közelébe menni. Bár öreg és már elvesztette szeme világát, még így is tisztelik és félnek tőle. Látod azt az ősvényt mögötte? Azon az úton fogunk mi is áthaladni.
-De hogyan? Csak nem akarod lelőni?!
-Add a halakat! – Lillian letette az óriási pontyokat Uta-san lábai elé – és most állj hátrébb! Csak akkor mozdulj, ha szólok!
Ichiro testében megfagyott a vér. Tudta, hogy az óriási medve bármikor lecsaphat rájuk és még Lillian puskája sem elég erős ahhoz, hogy megállítsa. Uta-san lassan magához húzta az egyik halat, majd a másikat is és vad csámcsogásba kezdett. Miután végzett, két lábra állt és felordított. Lillian még mindig egy helyben állt, teljes nyugalommal az arcán. Ichiro már kevésbé volt az. De nem vitte rá a lélek, hogy egyetlen porcikáját is megmozdítsa. Szinte kővé dermedt a hatalmas vadállat előtt. Már a legrosszabb gondolatok suhantak át az agyán, de Uta-san nem támadott. Visszaereszkedett mind a négy lábára és lassan visszadöcögött a sziklához. Fejét mancsaira fektette és elégedetten körbenyalta pofáját. Lillian még mindig egy helyben állt. Várt valamire. Egy jelre. Az öreg medve letépett egy gallyat a mellette lévő
áfonyabokorról és két hősünk lábai elé dobta.
- Most már indulhatunk. – Lillian megragadta Ichiro karját és behúzta őt a sűrű, nagy levél függöny mögé.
- Mi volt ez az egész???
- Aki át akar kelni ezen a titkos ösvényen, annak fizetnie kell. Élelemmel, vagy az életével. Uta-san sosem bántott engem, mert hogy is mondjam van bennük valami közös. – Lillian végigsimította letakart szemét – évente egyszer mehetek át ezen a rejtett úton, remélem fontos az a kutatás, amit végeztél.
- Akkor én most…? Sajnálom, nem akartam. – Ichiro arca elpirult a szégyentől - De mégis mi az oka, hogy csak évente egyszer kelhetsz itt át?
- Ez itt szent terület. Nézd meg magad. De jegyezd meg, nem érhetsz semmihez!
Ahogy beljebb értek az ösvényen egy új világ tárult a szemük elé. Egy varázslatos erdő, olyan mint a mesékben. Mesebeli, varázslatos táj vette körül a két fiatalt. Pompázatos virágok, fák és bokrok teli élettel, hatalmas és gyönyörű tavak, aminek vizük szinte ragyogott a kék színtől. A tó közepén pedig ott állt egy kicsi szikla. Ichiro közelebb ment, egy pillanatra eltűnt belőle minden negatív és fájdalmas érzés. Mintha ez a varázslatos világ, amibe csöppentek kiszívta volna a rosszat belőle. Hosszú percekig állt és csak bámult. Nem hitte el, hogy ilyen „világ” létezik. A kőre egy szó volt vésve: 生活
- Ha az emberek tudnának erről a helyről...
- De nem tudnak –vágott a szavába Lillian – és ez maradjon is így!- Uta-san csak azt engedi be ide, akinek nincsenek rossz szándékai. Ezek szerint te is jó ember vagy és sérült. Nem csak testileg, hanem lelkileg is.
- Hogy kerültél ide? Hogy találtál erre a helyre rá? Hiszen, ha ez tiltott és szent terület, nem sétálhattál be csak úgy.
- Elmondom, mikor eljön az ideje. De most siessünk!
Lillian léptei felgyorsultak, elérkeztek az út végéhez. Újabb levélfüggöny következett. Ami mögött már ismét a sötét, nyirkos, hideg uralkodott. Maguk mögött hagyván a titkos erdőt haladtak tovább. A benzinkút felől aggasztó hangok törtek elő. Varjak rikácsoltak. Lillian orrát vér és halálszag csapta meg. A titokzatos erdő varázslatos, boldog ereje azonnal eltűnt mindkettőjükből. A töltények a holtest mellett ugyanolynak voltak, mint amivel Ichiro-t sebezték meg.
- A „barátaid” itt jártak. És úgy látom, nem ismernek kegyelmet.
- Ki volt ez a férfi?
- A tulaj. – Lillian belenyúlt a halott férfi kabátzsebébe, Ichiro próbálta őt megfékezni, de a nő nem hagyta – szükségünk van a kulcsra!
-De ez, kegyeletsértés!
- A kulcs nélkül nem jutunk tovább! Mondtam, hogy járműre lesz szükségünk. Az ő teherautójáról beszéltem. Minden perc számít! Inkább segíts!
-Semmi. Ezek szerint a kulcs az épületben van. – Ichiro a bolt felé fordult – van ötleted, hogy jutunk be?
- Van hát! – Lillian előkapta a puskát és célra tartott, de mielőtt lőhetett volna, a férfi finoman megbökte
- Észrevétlenül, ha lehet.
Mindketten az épülethez osontak, Lillian folyamatosan készenlétben állt puskájával, minden neszre kihegyezetten figyelt. A bolt ajtaja tárva nyitva volt, a három fejvadásznak azonban hűlt helye. Ichiro a sötétben tapogatózva talált egy működő zseblámpát, bekapcsolta. A tekintete hirtelen a faliújságra meredt:
2015. április 17.
Brutális tűzvész pusztított a Hakuchō elmegyógyintézetben. A hatóságok eddig közel 56 ember holttestét, köztük legalább 30 gyermekét azonosították. Sajnos így is többen a felismerhetetlenségig égtek. A tűz oka a mai napig ismeretlen. Az épületet az eset után lezárták.
2018. július 20.
Az intézményt a milliárdos Hekima Matsuda vette meg, aki az idén kezdte el a terület felújíttatását. A környék lakói szerint az elmegyógyintézet átkozott és a halottak szellemei még mindig ott kísértenek.
2019. március 5.
A rejtélyes eltűnésekre, amik az utóbbi hónapokban történtek, még mindig nincs logikus magyarázat, de a tulajdonos továbbra sem hajlandó leállni a munkálatokkal.
-Ez meg mi?
Főnök
Már megint betörtek az üzletbe. Biztos, hogy nem ember. Talán valami erdei állat. A tolvaj ugyanis a kamerák szerint a fákon át közlekedik.
Néhány fotó is ki volt függesztve, az egyik kép szokatlanul ismerős lett a férfinak. Ugyanis nem más, mint Lillian volt a képen. A kép hátuljára az alábbi szöveg volt írva: Végre lekaptam a tolvajt. A „Hyō” nevet adtam neki.
-Lillian. Megmagyaráznád ezt? – Ichiro a nő felé fordult – szóval nem csak vadászol, igaz?
-Ember vagyok, nem állat. Vannak dolgok, amiket az erdő nem adhat meg. De sosem bántottam senkit. Hetente egy-két alkalommal jöttem „vásárolni”. Nem vittem túlzásba, csak azt vittem el, amire szükségem volt. – Lillian kivette a fotót Ichiro kezéből és széttépte – ennyit rólam, most koncentráljunk inkább a feladatunkra.
A két fiatal között hirtelen rideg lett a levegő, amit félelmetes nevetés követett. Hiro, Akiba és Masato ugyanis észrevette a zseblámpafényt. Mindhárman megindultak a bolt felé:
-Észrevettek! Menj, keresd meg a kulcsot! Őket bízd rám!
Lillian lecsúsztatta válláról a puskát és az ajtó elé fektette. Masato egyenesen az arcába világított. Közelebb mentek egymáshoz. A férfi leeresztette a fegyverét.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése