BANDAHÁBORÚ 1. FEJEZET

BANDAHÁBORÚ
1. FEJEZET

A TALÁLKOZÓ

Néma csend lett úrrá a városon, elérkezett az éjszaka. Sötétségbe borult az ég, fújt a csípős őszi szél, s kopogott a jég.

- Esőről volt szó, nem jégről. – mormogta egy bajszos alak, aki épp a sikátor sötét utcáin haladt át.  Az útja a közeli kikötőbe vezette, ahol már várta valaki. Egy másik férfi. Barna öltönyt és nadrágot viselt. Tekintete a hídra célzott. Közelebb lépett és fekete ernyőjét a bajszos férfi feje felé tette: 

- Úgy tűnik nem készült fel a mai időjárásra. Pedig azt mondják, az idősek megérzik az esőt.

- Talán nem vagyok még annyira öreg, nyomozó. Az eső sosem zavart, de a jég…mindig is utáltam. 

- Örülök, hogy megkapta a hívásomat. És annak is, hogy eljött. Tudom, már nem dolgozik nyomozóként, de egy régi baráttól szerettem volna segítséget kérni.

- Hogy ez milyen megható. – a bajszos ember gúnyosan felvonta a szemöldökét- 40 évig dolgoztam a rendőrségnél, sok barátot szereztem és persze ellenséget is. Már nem vagyok olyan, mint régen. Viszont úgy érzem, maga megérdemli, hogy segítsek. Nehéz helyzetben van. 15 éve próbálja elkapni ezt a bandát. Végre nyomra akadt. De mondja csak, biztos benne, hogy az információ megbízható forrásból származik, Daisuke?

- Teljesen biztos. – a férfi elővett egy szivart és rágyújtott.  A szivarfüst elborította az egész kikötőt. 

- Nem arról volt szó, hogy leszokott?

- Én? Nem, én sosem szokom le. Mindig is segített a gondolkodásban. 

- És van valami terve, nyomozó úr?

- Ma éjjeli 1-kor lesz egy „találkozója” a két klán vezérének. Gondolom, ismét megpróbálják kicsinálni egymást. A helyszínre megyünk és elkapjuk őket. És végre véget vetünk ennek a több évtizedes rémálomnak. – Daisuke mélyet szívott a szivarból és egy hatalmas karikát fújt fel vele az égre és egy kicsi jutott a mellette kuporgó, alacsony férfi arcába is

- Mindig lesz másik. Ezt ne feledje. Attól hogy a rács mögé kerül egy. Ráadásul, ha jól értesültem, maga Takaya Shunji a célpont.

- Nagy falat lesz. 

- Túl nagy, nyomozó. Nem emlékszik még arra az esetre 20 éve? Már hogy ne emlékezne. Megkeserítette az életünket.

- Ááá, azok a régi szép idők. Csak mi ketten voltunk elég bátrak hozzá, hogy szembeszálljunk vele. Úgy tudom, hamarosan a fia lesz az új fejes. – Daisuke újabb karikákat fújt a szivarfüstjével. 

- Höh, nyugdíjba vonul, vagy mi a szösz?

- Ő sem lesz már fiatalabb. Benne van a korban. A fia most 28 éves. Sosem láttam őt. De nem hinném, hogy különb lenne az apjánál. 

- Ha már a „gyerekeknél” tartunk. Hogy van a magáé?

- Jól. Hamarosan végez a tanulmányaival. Magánynyomozónak készül. Büszke vagyok a lányomra. De nem akarom ebbe az ügybe belekeverni. Nekem már csak ő maradt. És ott van előtte az élet. Fiatal még, élveznie kell a szabadságát. 

- Szóval még nem találta meg a nagy őt?

- Nem kell elsietni. Egy nap meg fogja. Én nem erőltetem. De egy kicsit eltértünk a tárgytól. Azért hívtam, hogy segítsen, de nagyon fontos, nem akarom, hogy baja essen, Noboru nyomozó. Magánál jobban senki sem ismeri ezt a klánt.

- Mondtam már, szólítson csak „Noboru”-nak. Nyugdíjba vonultam. Egyszerű ember vagyok. Én is örülnék, ha vége lenne a rémuralmának. Megölte a lányomat és a feleségemet. Tetves féreg. Remélem, ha megdöglik, a pokolban ég el. – a bajszos alak egy röpke mozdulattal kikapta Daisuke kezéből a szivart és ő is szívott egyet - Mmm... sokkal jobb. No, kivel lesz a „találkozó”.

- Denji Sugita-val.

- Oh. Két igencsak nagy falat. Mondanám, hogy két legyet egy csapásra, de nem vagyok ennyire optimista. Daisuke nyomozó, biztos a dolgában? Az élete is rámehet erre az akcióra.

- Már eldöntöttem. Túl sok ártatlan élet veszett oda. És csak akkor lesz vége, ha valaki elkapja a töküket. Csak magában bízom. Nincs szükségem több árulóra. Elnézést, de visszaadná a szivaromat? 

- Persze, ne haragudjon, nyomozó. Hirtelen valamiért megkívántam. Tényleg jobban tudok koncentrálni.

- A maga korában már nem kéne dohányoznia.

- Höhö, már öt perce szívom a levegőbe kieresztett füstjét. Tudtommal a passzív dohányzás veszélyesebb.

-  Mintha a lányomat hallanám. 

- Egy nap bemutathatna neki. Ne féljen, nem kérem meg a kezét, haha. 

A két férfi még hosszú órákon át folytatta a beszélgetést. Daisuke már 3 szivart elszívott. Persze ezekből egy részét Noboru is kivette. 

- No, végre. Elállt ez a nyavalyás jégeső. 

- Az informátorom szerint, eredetileg az Északi parton lett volna a találkozó. 

- Miért változtatták meg, hm?

- Ez Tokió legelhagyatottabb része. A hatóság emberei sem nagyon szaglásznak itt. És gondolom, könnyebb a hullákat a vízbe dobni, mintsem eltemetni. Nem érdekel hány emberük veszik oda. Nekem Takaya Shunji feje kell!

- Jó, de kérhetem, ne tűzze ki a falra, mint egy trófeát. 

Dasikue hangosan felnevetett:

- Nem is olyan rossz ötlet!

- Hmm.. lassan egy óra. Ideje indulnunk. foglaljuk el a helyünket. De ígérjen meg nekem valamit. Ez lesz az utolsó bevetésünk, ugye?

- Becsületszavamat adom. Ez lesz az utolsó. Tessék, tegye el. Ajándék.

A barna öltönyt viselő nyomozó átadta „rendőrtársának” az utolsó szivarját. Összecsukta ernyőjét, s mindketten megindultak a kikötő felé. A távolban már megjelentek a fekete autók, közeledtek. Gyorsan jöttek. Daisuke elfoglalta helyét és célra tartott. Majd várt. 

Várt a pillanatra, hogy örökre elnémítsa Takaya Shunji-t:

- Itt az igazság pillanata, készülj! –mondta magában a nyomozó.

Arca nyugodtnak tűnt, de cseppet sem volt az. Ujja folyton a ravaszon állt, egy pillanatra sem engedte, hogy bármi megtévessze. 

Csak várt….