BANDAHÁBORÚ 2. FEJEZET

BANDAHÁBORÚ
2. FEJEZET

A TŰZHARC

Legalább egy tucat fekete öltönyös férfi szállt ki abból a három autóból, amik megérkeztek a kikötőbe. Az egyikük igencsak kitűnt a tömegből. Ő volt Takaya Shunji. Mellette pedig ott állt a felesége és a fia is. A férfi megindult az ellenséges klán felé, akik szintén három kocsival érkeztek, ellenben, mintha ők kevesebben lettek volna. Ez azonban nem jelentette Takaya számára a biztos győzelmet. Megigazította a nyakkendőjét, de mielőtt bármilyen szó elhagyhatta volna a száját:

-Takaya Shunji, az alvilág söpredéke! Hát eljött! 

-Magának is szép estét, Denji Sugita. Milyen szép időnk van, nem igaz? Fagyos, mint a maga elméje. Szóval, tárgyalni jött? 

-Ostoba kutya! Hát még mindig azt képzeli, hogy alkudozhat velem?! Csak azért jöttem el, hogy végre szétloccsanthassam a koponyáját! Vagyis… nem én fogom megtenni ezt, hanem ők. – Denji csettintett és a következő pillanatban legalább 10 puska szegezte szemét Takaya-ra

-Igazán lenyűgöző! Látom alaposan felfegyverezte az embereit. Mégis azt gondolja, megijedtem? Voltam már rosszabb helyzetben is.  De ha ennyire siet, legyen így. – Takaya jobb tenyerét a magasba emelve intett a saját embereinek, akik szintén fegyvert rántottak. 

Forrt a levegő a két bandavezér között. Két tucat ember, talpig fegyverben vette körül őket. De valami nem stimmelt... 

-Itt a nagy esély, most véged, te- 

-Még ne, nyomozó! Ez forral valamit! Nézze csak az arcát. Van valami terve. 

-De mi lenne az?!

-Ha nincs üzlet, hát nincs üzlet. Ebben az esetben kérem, engedje meg, hogy elbúcsúzzak. Ég önökkel. 

-Maga meg mégis mi a jó büdös f-

BUMM!

Denji embereiből 5 szinte azonnal cafatokra szakadt a beérkező robbanástól. Még a háttérben meglapuló két nyomozó is hátraesett.

-Mi a pokol???

-Ezek bebombázták a terepet?!

-De mikor és hogyan?!

-Mondtam magának, Daisuke, ez az ember, nagy falat.

-Ez már nem „falat”! Erről miért nem tudtam?! Az egész kikötő alá van bombázva! Az Istenit neki! 

-Maradjon a seggén! – Noboru megragadta Daisuke kabátját és próbálta visszarántani, de nem volt neki elég ereje hozzá. Mégiscsak 70 éves múlt.

-Nem lehet! Ez az utolsó esélyem! Talán most sikerül. Csak Takaya feje kell.  A többi korcs nem érdekel! Most sikerülni fog!

Miközben Noboru azon igyekezett, hogy visszatartsa Daisuke-t a biztos haláltól, addig Denji a maradék embereit bevetve tüzelni kezdett. Nehéz volt, mert a robbanás nagy tüzet okozott és ezen a hirtelen szél sem segített. A füst miatt nehezen lehetett látni, mindenki lőtt mindenkit. Takaya arcán széles vigyor csillant meg:

-Szép ugye? A legújabb csodafegyverem. Erre nem számított, igaz? Maga ostoba fajankó! Holnap akartam piacra dobni. Egy vagyont fogok keresni vele, de gondoltam előbb azért kipróbálom, mennyire hasznos. Úgy tűnik, megállja a helyét. 

-Elmebeteg állat! Ezért darabokra lövöm!!! – Denji kirántotta a mellette lévő embere kezéből a fegyvert és tüzelt. 

-Túl lassú és pontatlan. Hol tanult meg lőni? És még engem nevez söpredéknek? Szégyen, amit csinál.

A két vezér észre sem vette, hogy Daisuke ott van a közvetlen közelükben. Túl nagy volt a füst és a tűz. Takaya elővett egy revolvert és megcélozta vele Denji mellkasát:

-Majd én megtanítom hogyan is kell lőni!

A háttérből hirtelen fájdalmas kiáltás hallatszott:

-Anya! ANYA!!!

Takaya ijedten hátrafordult:

-HIROKO!!! 

-Úgy tűnik mégsem céloztam annyira rosszul. Milyen kár a szép feleségéért. 

-Souta, lőj már! - de a fiatalember nem mozdult csak szorította anyja holtestét magához – Gyerünk, lőj! MIRE VÁRSZ?!   

-Ő volna az örökös? Ez a szép szál legény? Ez a gyáva féreg? Aki anyucit ölelgeti? Erre még golyót sem érdemes pazarolni. Katsuro, Masuru! Intézzétek el azt a kölyköt!

A két férfi egy szempillantás alatt körülvette a földön térdelő fiatalt:

-A szart is kiverjük belőle!

-Egy ütés és vége is van. Gyenge, mint a har-

CSATT!! PUFF!!

Souta egyetlen mozdulattal a földhöz csapta Katsuro-t, a következő mozdulattal pedig elgáncsolta testvérét is. Mindketten megízlelték a „gyáva féreg” megbújó erejét. Masuru fájdalmában felordított:

-Ez a tetű eltörte a karom! 

-A fiam lehet, hogy nem egy mesterlövész, de kiváló harcművész. Tudja mit szoktak mondani az átlagemberek? „Mindenből lehet fegyvert kovácsolni. Még saját magunkból is”. – Takaya a fia felé fordul – most pedig végezz velük! 

Souta elővette a pisztolyát, ám nem volt képes elsütni a fegyvert, valaki megelőzte…

Egy semmiből jött lövés fejen találta Katsuro-t. Pont a két szeme közé kapta a golyót.

-BÁTYÁM!!! 

-Ez a lövés meg honnét jött?

-Tetves rohadék! Ez is a maga műve, igaz?!

-Bárcsak azt mondhatnám, igen. De ki kell ábrándítanom, ez a lövés nem az embereim fegyveréből jött. És nem is az enyémből.

-Akkor meg ki? – Denji megfordult és meglátta a barna kabátot viselő férfit – KINYÍRNI!!!- üvöltötte, hangja olyan éles volt, mint a farkvonítás egy teliholdas éjszakán

Daisuke-t azonban kemény fából faragták. Ügyesen elkerülte a golyókat. Nem tudta kire céloz, de nem is érdekelte. Lőtt, akit csak tudott. Amíg Denji a nyomozóval volt elfoglalva, Takaya elhunyt feleségéhez rohant.  

-Hi...Hiroko, drágám. Semmi baj. Megfizetnek érte. Te pedig fejezd be a sírást, Souta! És legközelebb, ha azt mondom lőj, akkor LŐJ!!! Megértetted, fiam?! – a férfi megrántotta a fiú gallérját - hallgass ide! Édesanyád halott! Légy férfi! Kelj föl onnan. Fogd azt a pisztolyt és lőj! Van hátra még egy robbantás.  

A második robbantás nagyobbat szólt, mint az első. Daisuke csapdába esett. Noboru a távolból figyelt, de alig látott valamit. Figyelmeztetni akarta Daisuke-t, de nem léphetett ki a frontvonalra. Hiába kiáltott, nem halotta meg. Túl nagy volt a zaj. Fegyverdördülések, robbanások, és fájdalmas kiáltozások árasztották el az öreg kikötőt. 

-Túlságosan beleütötte az orrát a dolgainkba, nyomozó úr. Ugye tudja, mit tett? Maga megölte az egyik fiamat. Ha azt hiszi annyiban hagyom, téved. 

-Egyáltalán nem érdekel a redvás fia, Denji Sugita! Azért jöttem, hogy véget vessek a maguk impériumának! Elsősorban Takaya Shunji volt a célpontom, de így is jó. Gazemberek. Mocskos, perverz állatok. Ezek maguk. És egy percig se higgye, hogy sajnálom, amit tettem. Egy féreggel kevesebb. 

BUMM!

-Úgy tűnik az egyik bomba kicsit később kívánt robbanni. – Takaya revolverét célra tartva lépett egyre közelebb a két férfihoz - Daisuke Fujita? Nocsak, maga az? Milyen kellemes meglepetés. Mi szél hozta? 

- Takaya Shunji! Végre szemtől szemben! Most megfizet azért, amit annyi éven át tett! Azért a sok életért, amit elvett. 

-Valóban? Nehéz helyzetben van, kedves „szimatkopó”. Mondja csak, honnan tudta? Ennyire nem lehet „tehetséges”. Vagy mégis? Megtiszteltetés lesz a számomra, hogy végezhetek a hírhedt Daisuke nyomozóval. 

-Csak ne olyan gyorsan! – Daisuke gyorsabbnak bizonyult a célzást és lövést illetően, de nem volt elég pontos. Célpontja csupán vállába kapta a golyót. A két jakuza nem habozott, mindketten lőttek, egyszerre. Tűzharc tört ki hármuk között. És az egyik golyó pont a nyomozó mellkasát találta el. 

-DAISUKE!!! 

Noboru fájdalmas kiáltását valaki meghallotta. Egy fiatalember. Souta a hang felé fordult, de nem látott semmit, elborította a teret a sűrű füst.  Fájdalmas hang volt az, ami megütötte a férfi fülét. Olyan hang, amit ő adott ki édesanyja halálakor. 

Ahogy felszállt a füst és elaludtak a lángok látni lehetett a kikötőt. Már ami maradt belőle. Úgy nézett ki, mint egy háborús övezet. A két vezér lövöldözését rendőrségi fények és járművek szirénái szakították félbe. A robbanás jól sikerült, túl jóra. És ezzel felhívták a hatóságok figyelmét. Takaya karon ragadta fiát és maradék emberével a kocsihoz siettek. Ugyanígy tett Denji is. Nem sok idejük volt a menekülésre. Halottaikat hátrahagyva hagyták el a helyszínt. Nincsenek túlélők, gondolták. Azt azonban nem tudták, hogy egy „túlélő” ott lapul a kikötő egyik eldugott pontján… Noboru, az idős ex-nyomozó apró lábaival Daisuke-hoz sietett. De már nem tudott rajta segíteni. Daisuke Fujita meghalt.

-Ho...hogyan fogom ezt elmondani a lányának? Hogy tehette ez, nyomozó?! Miért kellett kiugrania ezek közé a sakálok közé? – nem tudta visszatartani a könnyeit, elveszítette egy régi bajtársát, egy jó barátját  

Az eső is eleredt, elmosva a halottak vérét, akik a mólón feküdtek. A kiérkező rendőröket sokkolta a látvány.  Egyikük csak mordult egyet:

-Már megint ő? Takaya Shunji. Jó sok melónk lesz ma. Mennyi hulla van itt! 

-Ez pedig, itt… Jó ég, ez, Denji Sugita egyik fia. Felismerem a gyűrűt. Mi történt itt?

-Bandaháború, uraim. És ez még csak a kezdet. – Noboru meggyújtotta a szivart, amit elhunyt „társától” kapott – ha engedik, elmesélem mi történt, de előtte feltétlenül értesítenem kell valakit. Tudnának adni egy mobilt? 

Eközben Kagosima-ban….

CSÖRR

-Halló, itt Mika Fujita beszél.

-Jó estét. Elnézést amiért zavarom, de van egy rossz hírem az ön számára.

-Mé…mégis miről beszél? Kicsoda maga?

-A nevem Noboru. Az édesapjáról van szó. Sajnálom, de az édesapja…elhunyt. 

-Micsoda? Mi történt?! Ez… ez nem lehet! – a nő a vonal végén zokogni kezdett – Az lehetetlen… az én apán. Nem! Ő nem halhatott meg!

-Kérem, sajnálom a történteket, de most nyugodjon meg. 

-Tudni akarom mi történt! mondja el, MOST!

-Értem, beszéljünk, de ne telefonon. Hanem személyesen. 

-Mikor és hol? – a női hang a vonal végén egyre komorabb lett. 

-Találkozzunk 2 nap múlva a „Fekete Hattyú” kávézóban, Tokióban. És még egyszer fogadja őszinte részvétemet.

-Köszönöm. Mi történt veled apa? Mibe keveredtél? Akárki tette is ezt veled, meg fog érte fizetni! 

Mika az édesapja fényképe felé fordult és csak nézte. Elmerült a gondolataiba, az emlékeibe. De nem csak ő gyászolt. Takaya Shunji és Denji Sugita, mindketten elveszítettek valakit, akit szerettek. Mégis Souta volt az, akinek a legjobban fájt az egész. Próbálta elfelejteni az estét, de nem sikerült. És ott volt az a fájdalmas kiáltás. Egyszerűen nem tudta kiverni a fejéből.